Steven Wilson - köszi, hogy jöttél! ❤♫♪

fantasztik volt! hiper-szuper nagyon jóóóó! :)

talán utoljára az első hastánc versenyemen éreztem ennyire felszabadultan magam, miután már túl voltunk a szereplésen. néha annyira belefeledkeztem a zenébe meg a látványba és az érzésekbe, amiket megjelenített, hogy csak bambultam és fáziskéséssel tapsoltam. :D 1-2 szám nagyon ilyen volt. egyébként erre a belemerülés hatásra nagyban rátettek a háttérben nagy vásznon vetített videók.

sok esetben nem szeretek igazán kiemelni "-leg"-eket, de ha nagyon választani kéne, ez most dobogós lenne az összes koncert közül, amin életemben jártam. nehéz tényleg összevetni az olyan subikkal, ahol kiugráltam magam meg összenéztem a barátokkal (s néha csak leendő barátokkal), akik teljesen ugyanazt gondolták és érezték át minden egyes koncerten, ezért nem is fogom.

mindenesetre egy igazi élmény volt!

imádtaaaaaaaaaaaam!
❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤♡♡❤❤❤

először amikor meghallgattam a Hand Cannot Erase-t, én őszintén azt gondoltam, hogy el fogok aludni a koncert egyik-másik dalán, max. a pár hete húzódó gyomorbántalmam tart ébren. aztán máshogy lett és kifejezetten élveztem. zúzós és csendes-lassú részek folyamatosan váltottál egymást és pont ezt a változatosságot szerettem mindig is a zenéjében. a RaM Colosseum pedig nagyon jó választás volt ennek a muzsikának, mert tényleg ilyen filmzene-színházi komolyzene kategóriába tudnám besorolni.
pajtásaimnak is nagyon tetszett természetesen, ok ráadásul sokkal jobban ismerték és régebb óta figyelemmel követték Stevent, mint én.

nagyon jópofa egyébként ez az ember, imádom a személyiségét. :) mezítláb volt és a pólóján szinte végig röhögtem. igen egyszerű sima fekete cuccban volt. póló + farmer, pasi mit variáljon ugye. de azért a pólón volt egy kis extra: vízszintesen egy fényes fekete szigszalaghoz hasonlító csík, ami alatt egy '(awkward silence)' feliratot láttunk. :D hát ez nekem annyira tetszett, lehet le is koppintom egyszer. akkor lesz egy pólóm, amiről majd mindig erre fogok emlékezni és arra, hogy ebben a számomra elég beteges és szürke időszakban volt egy színfolt is. :) ❤

[utóbbiról most nem írnék, lelkileg is rosszul érint. a lényeg, hogy 3. hete járkálok orvoshoz folyvást és fogalmam sincs, mikor lesz már ennek vége. can't wait!]

ja, azon meg az első néhány szám alatt erősen gondolkoztam, hogy a basszeros most végül is egy csúnyább nő, vagy férfi? :D elnézést! a haja tejszőke volt, nagyon szép és hullámos, a válla keskeny és olyan magas vékony alkata. de nagy izmok, férfias arc és dudor a farmerján. :DDDDD aztán Steven mindig beszélt egy kicsit a számok között - ami egyébként nekem közvetlenné és barátságossá tette a hangulatot, nagyon kedves volt ez is - és bemutatta a csapatot. a férfi emberünket, mint kiderült, pedig Nicknek hívják és Nicky a beceneve. :DD itt már tényleg röhögtem.

a koncert egyébként, mint a setlist-en is látjátok 2 részes volt, ami elég szokatlan nekem, ha koncertre gondolok, de kellett az a 15 perc szusszanás nekik és nekünk is. ugyanis az első rész 75 perces volt, utána f10-kor visszaültünk és újabb ~80-90 perc fülsimogatás következett. nekem ez a 2. rész aranyozta be egyébként az egész estét és életem ezen időszakát. itt az új albumon túllendülve a régebbi számok kerültek elő, néhány Porcupine Tree szám is. igazából én az ő számaikat szeretem nagyon, a szólókarrierjét annyira nem követtem figyelemmel és a csapatot is ezért nem ismertem. a legnagyobb élmény az volt, hogy a kedvencem, a Sleep Together elhangzott. [mondjuk kár, hogy a hegedű csak gépről ment. remélem lesz videó a lehulló lepelről] előtte még volt az Open Car, utána meg együtt énekeltük Steven kedvencét, a Sound of Muzak-ot. [remélem, a közös éneklésről is lesz videjó] előbbinek már csak azért is örültem, mert aktuálisan aggasztó dolgaimat most kiénekelhettem magamból: 'being with you is hell. hair blow in an open car..'

ja egy számról külön kell beszélnem. ez pedig a Index. nekem a leghatásosabb volt, de majdnem elsírtam magam rajta, mert nagyon rossz emlékeket idézett fel. az elmúlt egy évben vesztettem el mindkét nagypapámat. mindkettőjük utolsó szenvedését láttam. ezért a csonkolt meg csontsovány és élettelen testek látványa most különösen terrorizál. egyébként a csettintgetős kezdés nagyon ötletes volt, ott még igen tetszett és izgatottan vártam, mi sül majd ki belőle. (katt a linkre, hogy értsd)

az pedig a szememben igazán nagy emberré teszi ezt a zenészt, hogy egy Prince számot is előadott megemlékezve és tisztelve kedvencét, aki eltávozott. kifejezetten aranyos volt, ahogy izgult, sikerül-e jól előadni a számot. persze nagyon jól sikerült. R.I.P. Prince!
a Lazarust pedig David Bowie emlékére játszotta, mielőtt elfelejteném. R.I.P. David!

még több felvétel:
Vermillioncore
Sound of Muzak részlet

ja, egy álmom teljesült :)